Piros zászlók egy kapcsolatban – mit jelentenek, mihez kezdjünk velük, és vajon szakításhoz vezetnek-e?

„Már az elején éreztem, hogy ez így nincs rendjén” – ha tényleg észrevesszük egy kapcsolat kezdetekor azt, ami később a végét jelenti, miért nem teszünk ellene semmit?

Megismerkedünk, megtetszik, beszélgetünk, randizunk, egymásba szeretünk – és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Bár így lenne! Ne aggódjatok, nem fogok most bölcselkedni, és hosszú sorokat szentelni annak, hogy egy olajozottan, mindkét fél számára boldogságot okozó párkapcsolat mennyi munka, lemondás, kompromisszum és összecsiszolódás eredménye – hiszen úgyis tudjátok. Viszont sokszor van, hogy minden befektetett energia ellenére véget ér a kapcsolat, és gyakran nem azért, mert elmúlt a szerelem vagy más irányt vett a felek élete. 

A figyelmeztető jelek

A szakítás után elgondolkozik az ember, hogy észlelhette-e volna előre a szétválás okát, és megesik, hogy bevillan: „Igen, ezt már az elején éreztem, csak nem foglalkoztam vele”. Ezek az úgynevezett piros zászlók, „red flag”-ek olyan figyelmeztető jelek, amik többek egy-egy rossz szokásnál, különbözőségnél vagy tulajdonságnál.
Amikor még a randizási fázisban vagyunk, igyekszünk sokkal nyitottabbak lenni egymás felé – ez egyébként rendkívül fontos –, és ilyenkor sok olyan dologra legyintünk, ami nem tetszik a másikban. Hajlamosak vagyunk lejjebb rakni az előzőleg felállított mércénket, visszaveszünk az elvárásainkból és igényeinkből. Román Boglárka pszichológus szerint ez azért van így, mert egy kapcsolatban valamilyen konkrét módon látjuk magunkat, a másikat, és magát a kapcsolatot. Ez lehet egy előre megalkotott, idealizált kép, vagy egy elképzelt, optimista jövőkép. A kapcsolat általában akkor jó, ha a számunkra fontos értékeket megtaláljuk benne – ilyen lehet például a türelem, az empátia, a figyelem felfedezése a másikban, az intimitás igénye, vagy épp a közös élmények, a humor.
Egy idő után viszont megesik, hogy a másikról alkotott kép megváltozik. Ekkor magyarázatokat kezdünk gyártani, meggyőzzük magunkat az eredeti elképzeléseink meglétéről, és illúziók felépítésébe fogunk. Például “Figyel rám, csak most fáradt”, “Jó a szex, csak most sok a stressz, és nem kezdeményez” esetleg „Sokszor bánt, de attól még biztos szeret”. “Ezt a jelenséget hívjuk kognitív disszonancia redukciónak” – mondja Román Boglárka.  “A valóság tehát nem azt a képet mutatja, amit eleinte elvártunk tőle, az újonnan érkező tapasztalatok konfliktusba kerülnek azzal, amit előzetesen felépítettünk. Belső válságunkat, zavarunkat ekkor könnyebb hazugsággal és önbecsapással palástolni, energiát fektetni abba, hogy az eredeti képet sokszor, sok időn keresztül fenntartsuk” – magyarázza a szakember.

Red,danger,flag
Néha az orrunk előtt lebeg a probléma, mint egy piros zászló, mégsem törődünk vele. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Miért hagyjuk ezeket figyelmen kívül?

Akár évek távlatából is visszanézve, vagy a barátainkkal kibeszélve a dolgokat, megszülethet bennünk a felismerés, hogy “mégis hogy nem vettem észre ezeket?”. Ugyanígy szingliként mások kapcsolatát vizsgálva néha a napnál is világosabb, hogy egyes emberek mennyire nem illenek össze, nem bánnak egymással tisztelettel, de amint elönti a rózsaszín köd az agyunkat, mintha más emberekké változnánk. A pszichológus szerint ez azért van, mert elemi módon vágyunk a kapcsolódásra, ami sok esetben felülírhatja racionalitásunkat, észérveinket, a valósággal való szembenézést. Ezen a ponton az a szemüveg a nyerő, amin keresztül az önmagunkról és a másikról alkotott képet igazoljuk. Azt fogjuk látni, amilyennek látni szeretnénk, és nem azt, hogy valójában milyen. 

Kompromisszum vagy lemondás?

Nem létezik a világon két olyan ember, akik már első találkozásukkor egy kirakós darabjai módjára teljesen összepasszolnak, mindenben kiegészítik egymást. Épp ezért gyökeres része egy párkapcsolatnak az egymáshoz való csiszolódás, mely során megismerjük a másikat, és mivel a célunk, hogy őt boldoggá tegyük, némely dologról lemondunk – miközben ő is pont ugyanezt teszi értünk. De hol van a határ a kompromisszum és a lemondás között, honnan tudjuk, milyen témákban érdemes “alkut kötni”, és mi az, amiből már nem szabadna engednünk? “Kiindulási pontként érdemes tudatosítanunk milyen értékek fontosak számunkra egy párkapcsolatban, mik élveznek prioritást, majd megismernünk a másik fél párkapcsolati értékeit és prioritásait – nem mindegy ugyanis, hogy kompromisszumot kötök vagy megalkuszom” – meséli Boglárka. Míg az elsőben megjelenhet az egyezkedés, a kölcsönösség elve, „ha én adok, te is adsz”, a második az önfeladásról, behódolásról szól.
Amint önmagunk számára elkezdünk láthatatlanná válni, „a kapcsolati énünk” előtérbe kerül, félelmek, birtoklás vagy hiányok mentén kezdünk működni. Egyre többet hazudhatunk magunknak, és amikor ezek már kifolynak a bizonyos szőnyeg alól, ahová igyekeztünk söpörni őket, egy idő után elérkezik egy lényeges pont. Ez mindenkinél más módon és időben érkezik el. Valakinél akkor, amikor a másikat idegennek kezdi maga mellett látni, másnál akkor, amikor nem lát maguk előtt közösen megvalósítható jövőt, életcélokat. Van, akinél akkor, amikor olyan történik, ami nem fér bele a saját értékrendszere szerinti kapcsolat keretébe – lehet ez egy első pofon, egy nehéz időszak, amikor ráébredünk: erőtlennek, láthatatlannak érezzük magunkat a másik mellett.
Közös mindegyikben, hogy ez a “megvilágosodás” kezdetben nagy fájdalommal jár, utána pedig általában két út közül választunk. Az egyiknél elbizonytalanodunk és elárasztjuk magunkat szép érzésekkel, emlékekkel, közös pillanatokkal, amiket csak a másikkal élhettünk át, újabb illúziókat gyártunk („ez majd változni fog”), megjelenhet az önhibáztatás, eláraszthatnak minket a félelmeink („És ha egy kicsit türelmesebb vagyok?” „Ha feladom, az én hibám, túl gyenge vagyok”). Mindez maradásra késztet minket, de ott a másik út, amely során igazolhatjuk magunkat: „Minden tőlem telhetőt megtettem!” „Már nem bírtam tovább!”, „Ennek így kellett lennie, levonom a tanulságokat, legközelebb mit tehetek másként!”.

Az, hogy ezen a ponton levonjuk-e a megfelelő következtetéseket és a kapcsolatunk keretein belül új kereteket állítunk-e fel, fejlesztjük-e a kapcsolatot, önmagunkat, vagy meghagyjuk illúzióinkat és változtatás nélkül haladunk tovább <várva> a következő mélypontot, csak rajtunk áll” – mondja Román Boglárka.

Young,couple,having,problems,in,their,relationship,and,talking,during
Nem mindegy, hogy kölcsönösen alkalmazkodunk, vagy feladjunk önmagunkat. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

De miről is beszélünk pontosan?

Jó-jó, bekezdések óta taglaljuk a témát, de térjünk a tárgyra: mik lehetnek ezek a figyelmeztető jelek, amik láttán érdemes elgondolkozni a kapcsolat sikerének esélyein? A Boglárkának feltett kérdésben úgy fogalmaztunk, hogy “mikor érdemes elgondolkodni a kapcsolat befejezésén”, ő azonban jelezte, hogy finomítana rajta, hiszen nem kell egyből ilyen konklúzióra ugrani. “Mindenképp érdemes kontextusában látnunk a kapcsolatot, és megfigyelni, ki hol tart az önismereti útján. A másik fél rálát-e saját működésére, illetve van-e nyitottság, lehetőség változásra, fejlődésre. Ugyanakkor lehetnek olyan jelzések, amik már a kapcsolat elején felüthetik a fejüket” – sorolja a pszichológus. Ezek pedig az alábbiak:

  • Ha a kommunikáció szélsőséges irányokba csúszik, azaz valaki vagy csak önmagáról beszél, anélkül, hogy a másik mondandójára nyitott lenne vagy figyelmet fordítana, vagy épp ellenkezőleg – semmit nem mond saját magáról, ám feltűnően kíváncsi a másik összes rezdülésére. 
  • Ha a másik fél nem tartja tiszteletben a határokat, ha nem ismeri a „nem” szót, ha igényeit feltétlen érvényre juttatja passzív vagy aktív módon – akár cselekvés, akár szexualitás, akár érzelmi működések, akár gazdasági működések szintjén. Ezzel kapcsolatban olvassátok el a bántalmazó párkapcsolat korai jeleit feldolgozó cikkünket!
  • Ha a másik fél elakad a valódi intimitás, bensőségesség megélésében. 
  • Ha láthatatlanná kezdünk válni mellette, eltűnnek az igényeink, szükségleteink.
  • Ha nem jobb emberré válunk általa, hanem szorongóbb, frusztráltabb, rugalmatlanabb érzetek mentén kezdünk működni – egyszóval nem lehetünk mellette önmagunk.
  • Ha a másik fél nem vállalja fel a kapcsolatot – nem mutat meg semmit és senkit ami/aki számára fontos.
  • Ha minősít, érvénytelenít, leértékel, önbecsülést, önbizalmat rombol. 
  • Ha érzelmi szempontból megközelíthetetlen, hozzáférhetetlen, elérhetetlen.
  • Ha a környezetünk, akikre számíthatunk és akiknek fontosak vagyunk nem szimpatizálnak a másikkal – ez így persze önmagában nem indok, de ha a többi felsoroltból még néhányat észrevenni vélünk, érdemes elgondolkozni, miért lehet ez.
  • Ha egy esetleges sérülés mentén tudunk egymáshoz kapcsolódni, ami előhívja bennünk a szülői gondoskodást, a másikat pedig gyermeki szerepbe tolja, ahelyett, hogy felnőtt dinamikák mentén működne a párkapcsolat
  • Ha a düh egyfajta általános kommunikációs csatornát képez, és szélsőségesen reagál stresszre, frusztrációra, illetve mindenki más a hibás a környezetében, és erős a felelősséghárítás.
  • Ha irreális elvárásokat támaszt partnere felé.

Abigail Brenner pszichiáter szerint “a vörös zászló jó intuitív kép, amely segít feldolgozni azt, amit valójában érzel.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Muse, Sum 41 és The Killers – világsztárok a VOLT Fesztivál első fellépői között