Barion Pixel „Ülj le fiam, egyes!” – Rossz tanárok, akik az egész életünkre hatással vannak – Coloré

„Ülj le fiam, egyes!” – Rossz tanárok, akik az egész életünkre hatással vannak

2022. 08. 13.

Pofozkodás, megalázás, sértegetés, megfélemlítés – ez nem egy szicíliai maffiafilm sztorija címszavakban, hanem a Coloré szerkesztőségének legdurvább „rossz tanár” történetei az iskolából.

Tuza Dorottya: „Már megint úgy beszélsz, hogy kidagad az ér a homlokodon!”

Aki ismer, az tudja, hogy nagyon sokat beszélek, és általában nagyon gyorsan. Ez még ma, felnőttfejjel is gondokat okoz, leginkább a mondataim mások általi értelmezésében. Megnyugtatásul közlöm mindenkivel, hogy van úgy, hogy néha magam sem tudom, mit akartam mondani.

Általános iskolás koromban azonban jóval nagyobb probléma volt ez a jelenség, mint ma, pedig nem voltam rossz gyerek, csupán képtelen voltam befogni a számat a tanórák alatt, mindig volt valami hozzáfűznivalóm a tanár mondandójához, amit rendre megosztottam a padtársammal. Szeretett alsó tagozatos osztályfőnököm úgy próbált meg jobb belátásra téríteni, hogy rendre négyest kaptam magatartásból – nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem segített.

A mai napig fájó pont a napközis tanárom egyik erre vonatkozó beszólása. Nem kedveltem őt amúgy sem, szerintem nem volt a legjobb pedagógus – utóbbiból jó párral megáldott a sors az évek során, így volt viszonyítási alapom -, én meg persze nem voltam a legjobb viselkedésű diákja, és biztos elszakadt a cérna.

„Tuza Dóri, már megint úgy beszélsz, hogy kidagad az ér a homlokodon!” – mondta egy ízben. Noha nem tűnhet annyira durvának így írásban, nekem még most is elfacsarodott a szívem, ahogy felidéztem a lekezelő, gúnyos hangsúlyt, az arckifejezést, a megszégyenítést a többi osztálytársam előtt. Valahogy azt éreztem, hogy hiába vagyok egyébként kitűnő tanuló, hogy engem sosem kell korrepetálni vagy rám szólni, mert megvertem a padtársam vagy nem írtam meg a házit, neki csak egy szószátyár probléma vagyok, akit helyre kell rakni. Sokan sokféleképp szóltak már rám az alatt a nyolc-tizenkét év alatt, érdekes, hogy ez az egy maradt meg így. Évek kellettek ahhoz, mire ha valaki „tuzadórizott”, már nem éreztem szégyent és bűntudatot, és már nem kötöttem össze azzal, hogy valaki le akar szidni.

Mindenesetre megnéztem, és nem is szokott kidagadni az ér a homlokomon!

Screaming,teacher
Kép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Karsa Tímea: A Horger Antal úr-szindróma

Nagyon-nagyon sok jó tanárom volt, jóval több, mint amennyi rossz. Voltak, akiktől rettegtem, például középiskolában a biológiatanár, akinél szentírás volt a fotoszintézis képlete. Jelentem, tanárnő, még mindig tudom: 6CO2+ 6H2O= C6H12O6+6 O2. Most mégsem erről a tanárnőről szeretnék mesélni, akitől tényleg egytől-egyig féltünk, hanem arról, akinek valószínűleg fogalma sincs róla, hogy milyen rosszul esett, amit csinált.

Általános iskolában nagyon jó voltam irodalomból, mert a tanáraim élvezetessé tették, és a verseket is szerettem. Ehhez képest vért izzadtam, amikor középiskolában a görögökről kezdtük el tanulni; életemben először éppen, hogy meglett a kettes irodalomból, annyira nem tudtam mit kezdeni Homérosszal és társaival. Ugyanez a tanárnő tanította a nyelvtant is, amit talán még jobban utáltam, mint a testnevelést, pedig ezek nagy szavak! Egy alkalommal röpdolgozat volt, egy képzeletbeli interjút kellett írni. Meg is írtam, egy színésszel beszélgettem. Szépen felépítettem a beszélgetést a karrierje kezdetétől a legutolsó szerepéig. Ehhez képest, amikor egy hét múlva kijavítva megkaptuk a dolgozatokat, a tanárnő egyet nem adott vissza, az enyémet. Amikor színpadiasan közölte az osztállyal, hogy egy dolgozatot felolvas, mert annyira rémes és nevetséges, már vöröslött a fejem. Ugyan olyan szempontból korrekt volt, hogy nem mondta meg, kihez tartozik az interjú, én tudtam, hogy hozzám, és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Azóta sem értem, mi volt vele a baj. Mindenesetre valahol érzek némi elégtételt, hogy egy ki tudja milyen okból rémes interjú után ma már korántsem képzeletbeli, számomra nagyon fontos emberekkel interjúzhatok. A tanárnő nehéz napját pedig remélhetőleg könnyebbé tette, hogy nevetség tárgyává tett egy dolgozatot. ,,Sekély e kéj”.

Kuti Noémi: Nem volt zene füleimnek

Az első osztály harmadik napján történt az az incidens, amire, ha visszagondolok, a mai napig összerándul a gyomrom. Egy tündéri tanító nénink volt, akinek egyetlen gyengesége a zenei hallása volt: egyáltalán nem tudott énekelni. Emiatt az énekórákat egy zenetanár tartotta. Hetven év körüli lehetett, aki már akkoriban – a nyolcvanas évek elején is – igencsak régi vágásúnak számított. Mi, az elveszett hatéves báránykák, akik még csak ismerkedtünk az iskolával, már tekintélyt követelő fellépésétől és mennydörgőnek ható orgánumától is összerezzentünk.

Alig kezdődött el az első énekóra, amikor a hátam mögött ülő kislány megütögette a hátamat, jelezve, hogy mondani/kérdezni szeretne valamit. Reflexből hátrafordultam, és abban a pillanatban egy olyan hatalmas pofont kaptam az éppen arra sétáló tanártól, hogy elsötétült a világ, eleredt az orrom vére, és még órák elteltével is csengett a fülem. Nagyon fájt fizikailag és lelkileg is, teljesen igazságtalannak éreztem a büntetést, az esetet otthon mégsem mertem említeni, hiszen közel negyven évvel ezelőtt még teljesen más nevelési elvek érvényesültek: a gyereknek kuss volt, és mindig, minden körülmények közt a tanárnak volt igaza. Én pedig attól tartottam, hogy a szüleim nem hinnék el, hogy semmi rosszat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna az óriási nyaklevest.

Mindenesetre, a tanár ezzel sok mindent elért: nemcsak én, hanem az egész osztály rettegett tőle és az énekórától négy éven keresztül, velem pedig sikerült megutáltatnia a zenét, úgy, hogy közben a muzsika az életem része volt, hiszen anyukám zenekarban hegedült, az egyik nagyapám pedig kántorként dolgozott…

rossz pedagógus
Kép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Rozs Franciska: „Ahhoz nyelvtanból jócskán kellene még fejlődni”

Tizedikes gimnazistaként nyelvtanórán azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk saját névjegykártyát odahaza: szerepeljen rajta a nevünk, a vágyott munkánk, beosztásunk és titulusunk, amelyet el szeretnénk érni.

„Ahhoz nyelvtanból jócskán kellene még fejlődni” – mondta megvetően az alkotásomat látva az irodalom-nyelvtan szakos tanárnőm az egész osztály füle hallatára, s emlékszem, olyan kemények voltak a szavai, hogy ostorként csattogtak elvörösödő arcomon.

Mivel régóta foglalkoztatott már az írás (sokkal régebb óta, mint hogy ezzel a tanárnővel összehozott volna a sors), tudtam, hogy ebből szeretnék majd megélni, így a névjegykártyára a következő került: Rozs Franciska, szerkesztő, Nők Lapja. Sosem felejtem el az arcára írt „úgysem sikerül” kifejezést, amely, a fent idézett mondattal párosítva teljesen lesújtott, és napokig (s ahogy a mellékelt ábra mutatja), évekig kísértett – már csak azért is, mert általános iskolában nyelvtan versenyeken vettem részt, és rendre meg is nyertem valamennyit.

Még egy alkalom volt, amikor ugyanez a tanárnő teljesen leszerepelt a szememben: utolsó éves gimnazista koromban közhírré tette, hogy mindannyiunk számára fennáll a lehetőség, hogy búcsúztató szöveget írjunk, s aztán előadjunk társaink előtt a ballagáson. Először és utoljára ragadtam tollat önszorgalomból a „kedvéért”, emlékszem, napokig dolgoztam az anyagon, mielőtt beadtam volna. A végén (a ballagás előtt pár nappal) nekem kellett rákérdezni, ki kapja meg a lehetőséget, amikor szemlesütve közölte: már hetekkel ezelőtt kinevezte az egyik osztálytársamat a feladatra – azt, akinek mellesleg mindkét szülője a gimnáziumban tanított. Emlékszem, hogy kővé dermedve álltam előtte, és értetlenül pislogtam rá egy darabig, majd végül megráztam magam, megköszöntem a lehetőséget és elviharzottam, miközben végig az kattogott a fejemben: hogy tehetett ilyet az a nő, aki (a kötelező olvasmányok kapcsán) négy éven keresztül a becsületről és tisztességről papolt nekem?

A két eset következtében végül velős konklúzióra jutottam: egyrészt bárki bármit mondjon is, én ismerem a legjobban a saját képességeimet és szükségleteimet, másrészt mindegy, ki milyen színben pompázik előttem (akár évekig), végül nem a szavak, hanem a tettek számítanak.

Bíró Eszter: Amikor azt halljuk egy gyerekről, hogy rossz tanuló, akkor nem is olyan biztos, hogy valóban az

Azt hiszem, a jó tanárok mellett mindannyiunknak kijutott a rossz tanárokból is. Nekem az általános iskolai földrajz tanárom maradt meg így. Gábor bácsi – ahogy mi hívtuk – egy idős, a 70-es éveiben járó alacsony, köpcös férfi volt, aki kicsi termete ellenére elképesztő hangon tudott ordibálni. Nem volt gyerek, aki ne félt volna tőle, de ami a hangjánál is ijesztőbb volt, az a kényszeres feleltetése volt. Mindig az elején nyitotta ki a naplót. Mintha várta volna, hogy a nevemet mondhassa, és újra meg újra egyest adhasson, még annak ellenére is, hogy tanultam. Sajnos így telt vele két évem, amivel nemcsak önmagát, hanem a földrajz és biológia órákat is megutáltatta velem. Most harmincon túl pedig rádöbbentem, nem is olyan biztos, hogy amikor azt halljuk egy gyerekről, hogy rossz tanuló, akkor valóban az. Sokkal inkább látok esélyt arra, hogy a tanár nem adja meg a kellő motivációt és kedvességet, amivel szerethetővé tenné a tantárgyát.

stresszes gyerek
Kép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Bécsi Éva: Matek helyett a Karamazov testvérekbe szeretem bele

Már általános iskolában sem voltam jó matekból, ha jól emlékszem másodikban már magántanárhoz járattak a szüleim. Örültünk a hármasnak is. Nem volt ez másképp gimiben sem, ahol a második év elején úgy döntöttem, hogy nem töröm magam feleslegesen. Mivel hozzá sem tudtam kezdeni a legtöbb egyenlethez, ezért már meg sem próbáltam. Helyette telepakoltam a padom az orosz irodalom nagyjaival, vettem a büfében egy kávét, és míg a többiek megpróbálták a lehetetlent, és szerelmes lettem A Karamazov testvérekbe. Mondanom sem kell, hogy ez egyáltalán nem tetszett az akkori tanárnőmnek. Mivel többszöri felszólítás után sem hagytam abba az olvasást, ezért kihívott a táblához, felíratott velem egy több kilométer hosszú többismeretlenes egyenletet majd azt mondta, hogy olvasgatás helyett oldjam meg. Mielőtt kezembe vettem volna a krétát, annyit mondtam:

„Ha a tanárnő megmondja, hogy miért lesz nekem jó, ha megtudom, hogy mi ennek az egyenletnek az eredménye, akkor megpróbálom.”

Tanárnő erre csak annyit mondott, hogy vigyem ki az ellenőrzőmet. Kaptam egy szaktanárit. Év végén megkaptam a kegyelemkettest.